Amikor azt a közhelyet puffogtatjuk, hogy „az ördög a részletekben rejlik”, nem is gondoljuk, hogy a projekt-generálás/pályázatírás műfajára mennyire igaz.

Hoznék egy konkrét példát:

Egy fuvarszervező cég  (nevezzük A-nak) már kinőtte a software-es kereteit és egy modernebb alkalmazást szeretne…. akár pályázati forrásból is. Modelláljunk most egy pályázati projektfejlesztést!

Ezt az üzleti szegmenst  2-3 cég  (ők meg legyenek a B csoport) uralja, és ezeknek is érdekük lenne, hogy költséghatékonyabban működjenek vállalatszervezési tekintetben.

Milyen lehetőségeik vannak együtt és külön pályázva a GINOP 1.2.2-15, vagy nagytesója az 1.2.1-15 pályázati kiírású források megszerzésében?

Alap, hogy a korábban irt pályázati feltételeknek meg kell felelniük, illetve bejegyzett VIDÉKI székhellyel, vagy telephellyel kell rendelkezniük.

1. konstrukció:

„A” cég megtervezi magának és egyedül pályázik. Mit tehet bele?

- új software (SW) vásárlás

- testreszabás

- felhőalapú adatbázis és support bérlése

Ez a projektméret sajnos összeg-szerűségében éppen hogy eléri  az 5 M Ft-ot. Tehát, nem is kaphat támogatást, mert ennek 50%-a 2,5 M Ft, s  csak 5 M támogatás igényléstől foglalkoznak a bírálók a pályázattal.

Ha már modernizáció, érdemes a fuvarosoknak egy-egy tabletet venni, és máris megvan az online kapcsolat hardweres oldala. 50 kocsi esetén 2 sofőrrel számolva máris 100 tablet= 3 M Ft plusz a projekt-költségvetésbe.

A diszpécserközpontot is érdemes egy modernebb technikai szintre emelni: új számítógépek, perifériák, stb.

Alkalmazotti létszám növelése: 1-2 fő - bér, járulék költsége 3 M Ft/fő

Tanácsadói díjak: egy piackutatás arról, hogy menyire lehetne értékesíteni ezt a szolgáltatást a kisebb fuvarozók körében illetve egy IT képzés az új SW-hez.

Így összejöhet máris egy 10-12 M Ft-os projekt, aminek 50%-a támogatás.

2. konstrukció

Ugyanez a fejlesztés, csak már eleve azzal számolva, hogy a „B csoport” biztosan megveszi/bérli/használja a fejlesztést. Ilyenkor érdemes egy kis projektcéget összehozni, ami eleve összedobja a nagyobb volumenű fejlesztés önrészét és azzal pályázni.

Így mindenki jól jár, nem egyedül fejleszt, viszont az önrész költsége többfelé oszlik és a fejlesztést használók szinte hosszútávú „bérletet” vesznek, az üzemköltség pedig közelít a nullához.

Ha a projektfejlesztésről, pályázati lehetőségekről többet szeretne tudni, ITT érdeklődhet.

A pályaválasztástól, karrierépítéstől való félelmet kapunyitási pániknak nevezik. Ez egy generációs jelenség, ami elsősorban az értelmiségi fiatalok azon életszakaszát jelenti, amikor állást kell foglalniuk egy szakma, egy hivatás mellett, s ezzel egy időben a párválasztásra, családalapításra is gondolniuk kell. Komoly szorongás kísérheti ezt az életkori fejezetet, hiszen sokan érzik úgy, hogy  nem tudták még beteljesíteni önmagukat, nem tudtak azok lenni, akik szerettek volna.

Ezt a témát járja körül Ivanyos Ambrus Vonalhúzás című darabja, amit nemrégiben tekintettem meg a Magyar Színházban. A Vonalhúzás szereplői 30-35 éves felnőtt emberek, akik abban a korban vannak, amikor mind karrier, mind magánélet szempontjából a csúcson kellene lenniük. Ahogy az ember az életét, a munkáját, a családját elképzeli, ilyenkor akar a tetőpontra érni. A témakörön túl a történetet az teszi még eredetibbé, hogy az előadásban minden szereplőnek van egy grafikonja, amelynek görbéjét az életkor és az elért eredmény függvénye határozza meg. Ha a bizonyos elvárt, illő vonalat nem éri el a görbe, akkor sikertelen az adott illető, ha megüti a mércét, akkor sikeres. Nagyon szemléletes kép ez a munkaerőpiacra, ugyanis valóban egy teljesítmény-grafikonokkal tűzdelt világban dolgozunk. Nem csoda, hogy a fiatalok félnek belépni a nagybetűs életbe, húzzák gyermekkorukat, mert ezáltal egérutat nyernek. Ezért is nevezik a kapunyitási pánikot másképp: “legalizált egérútnak”.

A kapunyitási pánik egyik megjelenési formája, amikor a fiatal nem képes elindulni a karrier útján, nem képes megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A diplomás fiatalok ezen csoportja még nem akar aktívan szerepet vállalni a munkaerőpiacon. Ennek a passzív állapotnak az elhúzódását a lifelong learning paradigma, azaz az egész életen át tartó tanulás mottója is tovább erősíti. Az újabb és újabb diplomák hajhászása, az “egyetemi burokban” töltött hosszas lét gyakran vezet ahhoz, hogy a fiatal még 30 évesen is a szüleivel él. A tanuló fiatalok félnek elhagyni a biztonságot jelentő közegüket, félnek kilépni a bizonytalan munkaerőpiacra, mert nem tudják, hogy milyen úton induljanak el, hogyan kezdjék el karrierjüket építeni.

Kutatásokból tudjuk, hogy a kapunyitási pánik nem csak a friss diplomások “betegsége”, hanem sokkal inkább a 25-35 éves korcsoport problémája, akiknél már jó pár év munkatapasztalat után alábbhagy a lelkesedés, a kezdeti világmegváltó érzést felváltja az elégedetlenség, csalódottság, nyugtalanság, még akkor is, ha egy jó állást tudhatnak magukénak. Ez annak a társadalmi nyomásnak köszönhető, amivel nap mint nap szembesülniük kell: elvárják azt tőlük, hogy a grafikonjuk mindig a maximum teljesítményt hozza, mindig csúcsformában legyenek, a CV-jük pedig szakmai tapasztalattal, szaktudással és idegennyelv-tudással legyen tele. Még a magabiztosabb fiatalokban is, akik szikla szilárd öntudattal és önismerettel rendelkeznek, könnyen átértékelődhet az énkép egy olyanná, hogy: “sehol nem tartok, semmit nem tettem le még az asztalra.”

 Hogy mit lehet tenni ez ellen? Hogyan előzhetjük meg mindezt? Erről írunk a következő cikkünkben!